2017. október 20., péntek

Negyedik [Vkook - Taehyung x Jungkook]

Nincsenek megjegyzések:
Sziasztok!


Megérkeztem az első olyan yaoi egypercesemmel, amit publikálok! Jeeej. Remélem tetszeni fog nektek, annak ellenére, hogy egy igen populáris párossal írtam. 
Jó olvasást!  


Elveszve vergődtem rengeteg olyan emlék között, amelyekre általában, úgy a mindennapokban, soha nem gondolok. Keserves lelki kiáltásokkal téptem volna el eszméletemet helyén tartó kötél vékony szálait és esetem volna bele az önmarcangolás kietlen poklába.
Ültem.
Egyhelyben, magányosan.
Egy ablak előtt, melyről saját arcom tükörképe rajzolódott vissza, nézett egy olyan megtört gyerek szemeibe, aki már akkor nem számított senkinek.

– Egy embert rengeteg módon tudsz elveszíteni. Igazából mikor iskolába jársz, teregetsz, leckét írsz, bele sem gondolsz abba, hogy a körülötted élőket – kifújtam meleg leheletem a hideg téli időbe, ezzel drámai szünetet érve el – milyen vékony kapcsolat fűzi hozzád.
Kellemetlenül éreztem magam. Baromi kellemetlenül. Ilyenkor mindig bele túrtam a hajamba és mély, ámbár számomra komolytalan filozofálásba kezdtem bele, aminek kuszaságába gyakran saját magam is belezavarodtam.
Nem volt ez máshogy akkor sem.
– De Tae, nem merek oda menni hozzá! – tárta szét kezeit Jungkook, majd hatalmasat taposva a hóba előrébb battyogott. Nem tudtam, hogy én sértettem-e meg vagy csupán magára neheztel. Örültem, amíg tétlen maradt, de mint barátja nem hagyhattam ezt az egészet annyiban.
– Viszont végiggondolhatnád annak a jelentőségét, hogy ezzel mennyit is veszítesz!
– Azt nem tudom elveszíteni, ami nem az enyém – fordult hátra hozzám és lelassított, hogy beérjem. Kedves volt tőle, főleg, hogy ő kérte, hogy adjak tanácsot.
– Igen, de már annak a lehetőségét is elveszed magadtól, hogy a tied legyen. Ergo, elveszíted.
Nem szólalt semmit, csak sértődötten felhúzta állát és maga mellé pillantott. Halvány mosoly jelent meg az arcomon, miközben kusza hópelyhes fekete haját néztem, majd gyermeki tekintetét, ahogy az utat bámulja durcásan, mintha az annyira tehetne tehetetlen helyzetéről.
Mindig érdekesnek találtam, ahogy az emberek mást okolnak amiatt, ahol vannak. Vagy valamilyen helyzetet, embert, tárgyat, élőlényt. Ám a lényeg mindig ugyanaz marad: hogy nem ők a hibásak.

Üres ágyban feküdni, üres szobában járkálni és üres házban élni.
Tele gondolatokkal, amik soha nem lettek kimondva, mégis hangzavarral töltötték el az életem.
Az, hogy valami üres az nem jelenti azt, hogy nincs benne semmi. Csak azt, hogy aki épp nézi, nem veszi észre azt, ami benne van. Én azonban nagyon is tudtam, hogy baj van, nekik fel sem tűnt.

Jungkook fekete kabátja és sapkája olyannyira kiemelte vakítóan fehér arcbőrét, hogy az szinte világított. A fehér környezetben két fekete pötty voltunk, haladtunk felfele ahhoz a házhoz.
Csendben voltunk.
Ő is és én is azon töprengtünk, hogy miért azt szeretjük, akit.  
Pontosabban, ő ezen töprengett, én azon, hogy miért adok olyan tanácsot, amit én sem vagyok képes megtenni. Vesztesnek érzetem magam egy olyan csatában, ami az agyam és a szívem között játszódott le, úgy, hogy egy pillanatra sem mutathattam ki, hogy épp háborúzom.  
Zavart, hogy nem én vagyok az, aki a gondolatait foglalta le. Én ténylegesen Őt szerettem és nem akartam változtatni rajta, nekem pont megfelelt olyannak, amilyen. Nekem úgy kellett, ahogy volt.
Ő pedig sok mindent megtett a változása érdekében egy ember létezése miatt. Edzett miatta, olvasott miatta, dolgozott miatta, hajat vágatott miatta, máshogy öltözködött miatta, más társaságban lógott miatta…
Miattam pedig maximum panaszkodott.
De az embernek néha be kéne érnie annyival, amennyit kap, mert azt sem tudja feltétlen megtartani.
Aznap viszont újra erőt merítettem valahonnan, ahhoz, hogy kicsit többet kapjak. Ennek még csak előszelét fedeztem fel a féltékenységemben.

Mire a házunkhoz értünk mind a ketten csuromvizesek voltunk.
Jungkook otthonosan belépett a házba, levette a cipőjét, kabátját és felakasztotta őket a többi mellé. Elcsodálkoztam, de ennyiben hagytam, nem akartam nagy felkeltést csinálni, inkább csendben örültem, hogy nálam érzi így magát és nem nála.
– Csinálhatok egy teát? – lépett be nagypapám régi papucsába. – És kaphatok egy pulcsit?
– Persze – motyogtam és lehámoztam magamról a nagy téli kabátot, bakancsot, sálat és elindultam felfele.  
– Mindkettőre?
– Aha! – kiabáltam vissza a lépcsőről, ahonnan elbotorkáltam a viszonylag nagy hálószobámig. Bent a gardróbom előtt elidőztem, azon tanakodva, hogy melyik pulcsit vegyem fel és melyiket adjam neki. Mire felkaptam magamra egy fehéret, megjelent az ajtóban kezében két gőzölgő bögrével.
– Mit szöszölsz? Azt hittem megfagyok – tette le az éjjeli szekrényre a kezében hozott tárgyakat és mellém lépett. – Ez jó lesz – emelt ki egy legalább kilenc színű hatalmas kötött darabot és azzal a lendülettel bele is bújt.
Én csak álltam mellette, mint egy cövek. Nem tudom miért fagytam le, de nézve elégedett mosolyát, kócos, elektromosan szálló haját inkább nem tettem semmit, mint hogy valami olyasmit kövessek el, amit később megbánok.
– Rendkívül érdekesen érzem magam ebben – röhögött a saját tükörképén, majd dobott egy hátast az ágyamra. Mindig is ő volt a fiatalabb, de a korkülönbség soha nem látszódott rajtunk, most viszont éreztem, hogy én vagyok az idősebb.
Papucsa lassan leesett a lábáról a földre. Időztettem rajta a tekintetem.

Ha valaki nincsen többé akkor nincsen többé.
Sírkőjét nézve, halálhírét látva semmit sem tehetsz. Ebben nem te vagy a hibás, de mégis bűntudatod van. Nem használtad ki az időt, nem törődtél vele. Egyszerűen csak természetesnek vetted a létezését.
Az ágyamon feküdve párnámba nyomtam a fejem, hátha így abba marad a hisztérikus zokogásom.
De nem állt el.
Mindig velem maradt.

Mellé feküdtem az ágyon és a plafont nézve igyekeztem elkerülni a zavart vörösséget, ám megkönnyítette a dolgomat.
– Én csak nem tudom, hogy hogyan lépjek felé.
– Akár elmehetnétek beszélgetni valahova vagy nem tudom… hívd el!
– Tae… – Tudtam, hogy szemrehányóan oldalra fordította a fejét, de kerültem rá nézni, mert nem akartam elárulni magam. Mindig ezt csináltam.
– Nem olyan nehéz megkérdezni, hogy eljössz velem könyvtárba?
Csend.
Mély hallgatás.
Akkor jöttem rá, hogy nem is az arcommal, nem is a testtartásommal vagy a viselkedésemmel, hanem a szavaimmal lepleztem le magam. Persze, mondhattam volna, hogy például és elröhögtem volna magam vagy azt, hogy látod, mi most milyen jóban vagyunk, nektek is sikerülni fog.
De nem akartam.
Elegem volt ebből a helyzetből.
A plafont néztem töretlenül, mégis már a levegőből tudtam, hogy ez nem úgy fog végződni, ahogy én szerettem volna.
– Mióta?
– Két éve.
– Értem – ült fel az ágyon és belekortyolt a teájába és felállt. Nem nézett rám, kisétált.
Hallottam, ahogy pakolászik lent, ahogy felveszi a kabátját, ahogy becsukja maga mögött az ajtót.
Éreztem a könnyeket az arcomon. Fájt. Pokolian fájt.

Csak feküdtem az ágyon a plafon minden szegletét kitanulmányozva. A takarót szorítottam, hogy elfeledhessem azt, ahogy pár perccel ezelőtt még ő feküdt itt.
Nem akartam levegőt venni, nem akartam érezni az illatát.
Többet akartam, de nem ezt.

A bátyám. Az anyám. A nagypapám.
Ő.
Ő volt a negyedik.

layout by Milky Way